Volt egyszer egy ember. Nem, hiába csábít a gyermekmondóka a folytatásra, szakálla nem volt kender, még csak nem is mászott föl arra a bizonyos fára, legalábbis nincs adat ennek az embernek a mászási szokásairól. Az viszont biztos, ha nem is a sárba, de leesett. Zuhant. Nagyot.
Akiről szó van, derék munkásember volt, a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek többször kitüntetett esztergályosa, sztahanovista. Neve: Muszka Imre. Az ’50-es években filmhíradók, riportok sora és propagandafüzet népszerűsítette őt, minden kisúttörő meg pártmunkás kívülről fújta az élettörténetét, az újságolvasó öt év alatt hatvanhatszor találkozott a róla szóló írásokkal. Még a legkevésbé tájékozottak többsége is hallott felőle valamit harangozni…
Kitartó, nagy munkabírású ember volt. A párt… akarom mondani… az állam munkaérdemrenddel, Kossuth-díjjal, a Szocialista Munka Hőse címmel ismerte el szorgalmát, szaktudását, amit különösképp a gyorsvágás terén kamatoztatott. Persze ismerjük az akkori valóságot, tudjuk, hogy a sztahanovisták nem magányos küzdők voltak, egy egész csapat dolgozott a kezük alá, így értek el hihetetlen teljesítményt. De egy lusta, ügyetlen embert hiába segítettek volna akár tucatnyian, sokra nem mentek volna vele.
Muszka Imre valóban szakmája egyik legjobbja volt. Életereje és munkakedve teljében, 1953-ban viszont elkövetett egy végzetes hibát. Nemet mondott a hatalomnak. Nem hagyta, hogy vezetőt kreáljanak belőle, aki aztán irodában éli mindennapjait, meg gyűlésekre jár, és beszédeket mond a kivételes alkalmakkor. Igaz, egyszer szónoklásra bírták, Sztálin temetése napján a pesti munkások nevében a Hősök terén búcsúztatta a vezért. De nem erre termett. Csak dolgozni akart. Ám akkoriban a hatalom kegyességére nem lehetett egy szikár nemmel felelni.
Miután a felajánlott előléptetést visszautasította, kegyvesztett lett. Hogy mely szavakkal mondott nemet az ajánlatra, azt Karinthy Ferenctől tudhatjuk: „Köszönöm, engem nem fogtok kiemelni. Énbelőlem nem csináltok jegyszedőt a fatelepen.” Lehet, hogy Muszka Imre nem egészen így fogalmazott, ez a fanyar, szarkasztikus válasz tán csak Karinthy írói munkásságának része – de a következmény ismert: többé nem volt „a munka hőse”, az egykori példakép végleg süllyesztőbe került. Robotolni persze hagyták. Dolgozott tovább, s közben el kellett viselnie, hogy az újságok hazug módon azzal vádolták: nem jegyzett békekölcsönt, nem adta át munkamódszerét, nem kelt versenyre más sztahanovistákkal. Korábban ennek épp az ellenkezőjéről szóltak a cikkek…
1956 októberében Csepelen élt. Jó két hónapra rá disszidált. Angliában kapott menedékjogot. Az utolsó hír róla: 1958-ban a brüsszeli világkiállításon találkozott a sztahanovista Pióker Ignáccal. További sorsa nem ismert.
A gyerekmondóka szerinti ember, kinek szakálla volt kender, „Fölmászott egy fára, leesett a sárba. … Mari néni siratta…” Hogy az 1914-ben született Muszka Imrét halála ismeretlen idején ki siratta, nem tudni. De könnyű átlépni egy ember életén!
!["Paksi polgár is lettem"](/sites/all/files/styles/rovat/public/images/news/bev/22881.jpg?h=82f92a78 ""Paksi polgár is lettem"")
