A műveltség szolgálatosai

1823 januárjában járunk. Szatmárcsekén egy, a csöndet választó férfiú a szekreteréből hófehér lapot vesz elő, meg tollat, tintát, s írni kezd. A felzetre szép szabályos, dőlt betűkkel odaírja: Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból. Nyolc versszakot ró a papírra abból, amit csekei remetesége napjaiban sorról sorra haladva megalkotott. És megszületett egy szépséges, keresztrímes vers. A közmegegyezés hamarosan nemzeti imádságunkká tette – ahogy a Pécsett alkotó irodalomtörténész, Milbacher Róbert fogalmaz: „A felébredt nemzet ebben az énekben magára lelt.” Mégis, jó másfél évszázadot kellett várni, mire 1989-ban törvényi védelemmel, mi több, alkotmányos megerősítéssel a magyarság himnusza lett. Keletkezésének dátuma, január 22-e azóta a Magyar Kultúra Napja.

Az országos köztudatban Újváros – joggal – a nehézipar egyik fellegvára. Csak ritkán esik szó arról: kulturális központ is, tartalmas mával, nemes hagyományokkal. A „félközelmúltat” és a jelent egy sor patinás műhely fémjelzi, a néptánc értékeit őrző-megújító legendás Vasastól a színházművészeti tényezővé lett Bartókig, a nem csak könyves értékeket kínáló könyvtártól a múlttöredékeket tudományos rendszerbe állító Intercisa múzeumig, a tudásátadó, az ipartörténet emlékeit is ápoló egyetemtől a képzőművészeti alkotócsoportokig. Az értéklista hosszú.

De nézzünk vissza az ősforrásig: az első kultúraközvetítő néptanítókig. Például az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben a tanítók közt a legjobb minősítést szerzett pentelei mesterig. A gyerekeket magyarra és németre egyaránt oktató Körmöczi János az elismerést nem csupán a kiváló szakmai mívességével érte el, de – ahogy a jegyzőkönyvben áll – feddhetetlen életvitele és dicséretes kötelességtudása miatt is. És ott van a rác meg a magyar iskola tanítóinak sora, akik bár Pentele életében fontos közösségszervezőként szintén jelen voltak, de a nevüket alig őrzi az utókor. Nem úgy a legendás Hajas dinasztiáét: a katolikus iskola tanítói tisztét másfél évszázadon át az 1798-ban Dunapentelére került Hajas Mihály leszármazottai töltötték be. Mihály tanítónak nem volt semmilyen képesítése – de tehetséges és olvasott emberként a gyereksereg jó oktatója lett. Utódai meghatározóak voltak a település iskolatörténetében.

Illő szólni azokról is, akik nem tanítóként lettek az iskolaügy szolgálatosai: papok, akik könyvvel, íróeszközzel, pénzzel segítették az oktatást. Földbirtokosok, akiknek áldozata nélkül sok szegény diák nem jutott volna a tudáshoz. A Szávitsok, Janitsáryak vagy Rosty Pál – az ő műveltségátadó munkájukra is emlékeznünk kell a kultúra ünnepén.