Ott ül a kerekes székben, mindenféle gyógyászati eszközökkel felszerelve, szinte nem is álcázva, hogy milyen kegyetlen és igazságtalan a múló idő. Mégis, ahogy Boór Jani bácsira nézek, szánalmas a múló idő erőfeszítése. Mert csak a testet tudja leigázni, az ember vágyait, reményeit, megélt élményeit nem, ezeket egyáltalán nem tudja elvenni tőlünk amíg élünk.
A negyedik könyv
Az idősek otthona 3. emeleti szobájában beszélgetünk. Oldalt a kisszekrényen a laptopja, a falakon a fotói, az ágya feletti kispolcon az objektjei. ( Ezek olyan micsodák, amik valamikből vannak, de attól függetlenül, hogy művésziek, még szépek és érdekesek is.)
Ez most az élettere, meg a kerekes szék. Már egy ideje ez van. A Dunaújvárosért Díjas pedagógus, rádió-amatőr, fotóművész, amatőr képzőművész, költő és újságíró néhány négyzetméternyi élettere.
- Amióta mélyvénás trombózisom volt, nehezen tudtam közlekedni, ahogy pedig egyre kevesebbet mozogtam, továbbromlott az állapotom. Gondozásra szorulok.
De ahogy mondtam csak a test satnyul… 83 éves. Mennyi mindent megélt, mennyi mindenbe belevágott, s mennyi mindent csinált végig? Legutóbb néhány hete adták ki negyedik kötetét, amely Ki vagyok én? címet viseli. Az otthonban egy rögtönzött kisünnepségen köszöntötték barátok, tanítványok, tisztelők Jani bácsit. A Versbarátok Klubjából Bardocz Éva,Barna József és Pálfalvi János szavalt a műveiből.
- Ki is vagy te?
- Vagyok én/kopott cipőben sántítva járok? Átkarol a múlt/ életre vágyok.” Így kezdődik az első versem, s ez a válaszom arra, hogy ki is vagyok én. Amúgy, ha az adatokat nézzük, baracsi pontosabban előszállási születési vagyok. Először Székesfehérváron végeztem gépipari technikumot, majd a vecsési Híradásipari Szövetkezetnél rádióműszerész szakvizsgát tettem, majd 1959-től műszerészoktató voltam 316. számú MÜM Ipari Tanulóintézetben. Közben a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán 1962-ben híradást és műszeripari ismereteket, a Dunaújvárosi Főiskolán pedig pedagógiai végzettséget is szereztem. A Dunaferr Szakközépiskola műszaki pedagógusa voltam egészen 1995-ig, akkor mentem nyugdíjba.
A világháló előtt
- Legelőször rádióamatőrként ismertelek meg.
- Műszerésznek tanultam, vonzott a villamosság. Még a katonaság idején kóstoltam bele, s az iskola jó terepe volt, hiszen nagyon sok gyereknek meg tudtam mutatni, hogy milyen jó dolog más emberekkel találkozni, ismerkedni. Hol volt akkor még a világháló? Ráadásul a műszaki ismeretek oktatásához is illeszkedett. Izgalmas világ volt. Többek között innen segítettünk Fa Nándornak, aki egyedül vágott neki a világnak, hogy sikeresen ki tudjon kötni Kína egyik szigeténél, mert viharba került, s mi hívtuk fel az ottaniakat, hogy egy magyar hajósnak segítségre van szüksége. A rádióamatőrködés nem csak éteri kirándulásra is alkalmat adott. Csupa olyan helyre eljutottunk, ami elég magasan volt ahhoz, hogy antennát kihelyezhessünk ott. Annyira népszerű volt ez a hobbi, hogy még a lányom és feleségem is rákapott, saját hívójelük is lett. Aztán megjelentek a cbs rádiók, amikor pedig elterjedtek a mobilok, a rádióamatőrségnek is bealkonyult.
Aztán jött az életébe a rádióiránymérő tájfutás, az úgynevezett rókavadászat… Aki nem tudná, ellenőrzési pontokat kell a versenyzőnek a lehető leghamarabb megtalálni a verseny helyszínén, többnyire hegyes-völgyes tájon az ellenőrző pontról sugárzott rádiójel és egy térkép segítségével. Egyszerre futás és tájékozódás egy vevő berendezés segítségével. Nem csupán erőnlétet, gyorsaságot, hanem jó problémamegoldást igényelt a sportág, amelyben hosszú időn keresztül városunk több hazai és nemzetközi sikert ért el.
- Két katona jött bemutatót tartani az iskolába, nekem nagyon megtetszett, amit mutattak, gondoltam, vágjunk bele. S a fiúk közül nagyon sokan kedvet kaptak hozzá. Majd már iskolán kívülről is jöttek nagyon sokan. Hatalmas kaland volt hazánk tájait bejárni, versenyezni, együtt lenni. Mivel az MHSZ égisze alatt működtünk, amikor a rendszerváltás után megszűnt a szervezet, nekünk is gondjaink lettek a finanszírozással. Azért, amíg nem betegedtem le, nem adtam fel. Most is van működő egyesület, de már nélkülem…
Megmutatni az emberséget
- Hogy jött az írás a képbe?
- Először ezekről a versenyekről küldtem élménybeszámolót. Az első, amelyik megjelent, pont a te fiadhoz kapcsolódik, aki egy Kecskemét környéki versenyen, nagy lelkesedésében keresztül úszott a folyón, pedig híd is volt.
- Micsoda?
- Nem dicsekedett?
- Lett volna hozzá egykét keresetlen szavam….
- Írtam cikkeket, aztán egy riportkönyvem is megjelent. A könyvtárban meg is találod. Arcok és értékek az acélvárosban. Érdekes embereken keresztül mutattam be városunk és a szakképzés fejlődését. Volt benne portré a város építésénél dolgozó vízhordó lányról ugyanúgy, mint a szakmunkásképző igazgatójáról. És mivel a megélt dolgokat meg kellett mutatni képekben is, így került sor a fotózásra. Amikor Zrupkó Ernő hazajött Amerikából, és hozott egy automata előhívóberendezést, szárnyakat kapott a fotózás. Fotóklubok alakultak, táborokban vettünk részt. Tanultunk egymástól.
- Kedvenc képed?
- Díjat is nyertem vele. Egy jó lakott imádkozó sáskát rátettem egy gomba tetjére. Nagyon jó kis kép lett. Több kiállításom is volt, itt a városban az MMKban, de Budapesten is.
Nézem az objektjeit. A műszerész, aki csavarok, csapok valami darabjaiból hoz létre olyant, ami egyszerűen nem hasznos, csak szép. Amikor a hétköznapi dolgok vagyok azok elemei egyszer csak új értelmet nyernek. Műtörténészek nyilatkoztak róla elismerésül. Akármit is csinált, mindig visszatérünk a tanításhoz, a tanítványaihoz. Az egész élete, a szenvedélyei körülöttük forgott. Arról, hogyan találják meg magukat, hogy jó műszerészek, orvosok vagy tanárok esetleg szobrászok legyenek… Nagyon sok sikeres ember van közöttük, s abban reménykedik, hogy rengeteg boldog.
- Tudod, hogy van ez ? Az emberi természet a lényeg, ami jó, azt erősíteni kell bennünk, a rosszat pedig nem felnagyítani. Így vagyok ezzel én. Nagyon sok barátom van.
Lapozgatom a kötetét, az utolsó versnél ragadok le: „-- meglátni, tisztelni mindig a szépet, ápolni türelemmel az emberséget.”
- Fekete Györgyi -
