Gyógyszertár, betegek kórusa

És akkor nem lóg majd ki a dögrováson lévők közül, akiket testvériségbe rendel a közös sors: nyerítésszerű köhögés vég nélkül, percekig tartó fulladozás, nem szűnő rohamok, és akkor még a legkellemetlenebb tüneteket nem is említettem. A patikusok ajánlják a gyógyteákat, van, aki vesz négy-öt fajtát is, én megelégszem egy szerényebb csomaggal, mert mi van, ha a láz az eszemet végképp minimumfokozatra állítja, aztán össze-vissza keverem a különféle hatóanyagokat, s a végén még betegebb leszek, mint voltam. Na de ennél is betegebb?

Könnyű volt őseinknek. Ha valami nyavalya érte őket, elmentek a vajákos asszonyhoz, az csak megnézte, netán megtapogatta a pácienst, és megnevezte a diagnózist: pokolkelet. Máskor meg: nyakfog. Hogy melyik, a betegnek mindegy volt, egyikről se tudta pontosan, mi is az. Megkapta a megfelelő tanácsot, a pokolkeletre például, a másik nevén ez pokolvar, az eredményes gyógyulásért ezt kellett tenni: a színcsorgásban leguggol, keresztet vet, bicskájával kivág egy kis földet, megkerekíti a sebet, s mondja: „Pokolkelet, pokolkelet, mérges pokolkelet! Pokolbú gyüttél, pokolba eredj, onnat többet vissza se gyere” – s a földet háta mögé veti. Ha ez nem használ, akkor jöhet a tápai vajákosok módszere: avas szalonna kell hozzá, valamint „kényóhártya”, vagyis levedlett kígyóbőr, ezek bizonyára elmulasztják a szörnyű kórt.

A mindszentiek a köszvény egy különös gyógymódját tartották hasznosnak: a szerencsétlen beteget derékig meleg tehéntrágyába dugták. A gancsó, vagyis a hónaljdudor gyógyítására a csöcsöskorsó aljáról kapart sarat ajánlották kenetként. Rüh ellen azt rendelték, hogy kenyérsütés után, amikor már kicsit enyhül a benti forróság, az érintett bújjék a kemencébe. A vaktetű, azaz a fagy utáni viszketésnél, amikor úgy érzi a beteg, hogy „szánti a vaktetű a kezemet”, a káposztalé csodahatását vélték jónak. És az ember meggyógyult. Vagy nem.

Egy 1522-es tizedjegyzékben böngészem a gyógyítók lajstromát: „Jókezű csontrakó, Pöszércés füvesember, Bába Kenő, Kis Borbély, jó foghúzó felcser”. Aztán idővel jöttek a tanult doktorok, ám közülük sokan a javasasszonyok régi praktikáihoz is fordultak. Olykor a mágiát is segítségül hívták: ha már maguk nem boldogultak, egy vénasszony tanácsát kérték, és akkor jött a sokféle ráolvasás közül valamelyik: „Ennek a lánynak úgy ne árthasson a baj a testin, amint Krisztus urunk nem maradhatott a kűágyon.” Aztán a beteg akár még meg is gyógyulhatott. Olykor a vajákos se tudta pontosan, mi a csudától.

Lassan odaérek a sorban, hogy megkapom a magam gyógyszereit, de közben még hallom, mennyi jó tanáccsal látják el egymást a betegtársaik. Megértően bólogatok. És maradok a már bevált dolgoknál. „Kényóhártyát” most nem kérek…