Úgy vélem, hogy a hősiesség és a bátorság is sokféle formában jelenik meg. Néha abban, hogy fegyverek elé állunk, néha abban, hogy felvállaljunk olyan dolgot, amit más nem tud, nem akar vagy nem mer megtenni. A hősiesség és a bátorság így bizton állíthatom nem csupán a nagy és jelentős eseményekben, a történelmet formáló időben van jelen, hanem megbúvik a hétköznapokban is.
Valahogy ezek jutottak eszembe, ahogy Patkó István történetét hallgattam. Még mindig remekül tartja magát a jövő tavasszal már 90 éves úr. Majdnem bácsit írtam, de sokkal inkább az úr kifejezés illik rá. Ami akárcsak a hősiesség és a bátorság ugyanúgy nem alkalmi viselet. Nem beosztáshoz vagy vagyonhoz kötött, úrnak lenni nem a ruhák, hanem a viselkedés eleganciáját jelenti. És pontosan ez a kifejezés illik Patkó Istvánra is, aki fő állásában levezette a másfél millió kilométert, ült dömper, teherautó és mikrobusz volánja mögött, és megélt számtalan szép és rossz helyzetet.
Zsellérsorból
A többi között 1956 novemberében is egy fontos döntést kellett hoznia, de ne vágjunk a történet közepébe. Patkó István egy rácalmási zsellér családba született. A zsellérek gyakorlatilag a paraszti lét legalacsonyabb lépcsőjén álltak, saját földjük nem volt, másokén dolgoztak napszámba, s ezt kellett alaposan beosztani, hogy a mezőgazdasági munka nélküli időszakra is elegendő megélhetést biztosítson. Így neki és a három testvérének is a földeken kellett dolgoznia. Egészen így volt ez 1946-ig. Patkó úr mondta, hogy a háborúról is tudna mesélni, de most nem érintettük ezt az időszakot, hanem csak az utána következőket:
- Elmentem Fehérvárra dolgozni, ahol hamarosan felfigyeltek arra, hogy tiszta és rendezett vagyok, s el is küldtek szakácsiskolába. Sajnos, mire elvégeztem volna az iskolát behívtak katonának.
A katonaságnál kiválasztották, hogy magasabb beosztása legyen, de ez egy év továbbszolgálattal járt volna, amihez nem nagyon volt kedve, így elkövetett mindenféle renitenséget, csak hogy ki tudja magát zárni ebből a megtiszteltetésből. Majdnem baj lett belőle, de szerencsére megúszta, s időben le tudott szerelni. Ahogy hazajött Rácalmásra, megismerkedett egy gyönyörűségesen szép bölcsődei gondozónővel, akivel egymásba szerettek, s két esztendő múlva már a felesége is lett, s 1956-ban megszületett a kisfiúk is.
Büszkén mutatja a felesége képeit, vitathatatlanul csodaszép fiatallány néz le a képekről. Kicsit könnybe lábad a szeme, ahogy felidézi az 50 év házasságuknak a legcsodálatosabb perceit, idestova 15 éve, hogy nem lehetnek már együtt.
Városépítés kőről kőre
A katonaság után helyezkedett el a 26.sz Állami Építőipari Vállalatnál.
- Nem így hívták ám akkoriban, nagyon sok neve volt, mire nyugdíjba mentem, de gyakorlatilag mindig ugyanannál a cégnél dolgoztam, és hosszú éveken keresztül dömperesként.
Gyakorlatilag a dömperek , a mai billentsek nagyszülői voltak, ezzel hordtak mindent, legfőképpen építőanyagot vagy törmeléket. Történetünk szempontjából ennek is főszerepe van, csak úgy, mint Betti asszonynak. 1953-től építette a dömperével járva a várost, szinte minden köbméter betonúthoz köze volt, szinte minden ház építésénél közreműködött. Felidézi a sártengert, amibe néha tengelyig süllyedt, az egyre szaporodó épületeket, az otthonát, ahol együtt éltek évtizedeken keresztül.
- Még az ötvenes évek elején nem akarták a város építését folytatni, akkor leküldtek bennünket Pécsre meg Mohácsra dolgozni. De aztán szerencsére az építkezés ismét folytatódhatott.
56-ban Budapesten
És elérkeztünk 1956-hoz.
- Egyik októberi nap leküldtek bennünket, hogy a földvári laktanyából hozzuk el a fegyvereket, egy egész dömper puskát kaptunk, amit szét is osztottak közöttünk. Közben voltak a Bartók előtt különböző beszédek is, amelyet nagyon sokan hallgattak de egyszer csak egy lovaskordé jött az úton, a kerekeivel hatalmas zajt csapva, s valaki elkiáltotta magát, hogy itt vannak az oroszok, s erre mindenki hanyatt-homlok menekült. Azt azonban tudtuk, hogy Pesten nagy a baj. Így, amikor szóltak, hogy hat dömpernek Pestre kell menni, tudtuk, hogy nem lesz gyerekjáték, ami ránk vár. Pálfi Pista bácsit akarták megbízni a dömperes brigád vezetésével, de ő odajött hozzám, hogy fiam, nekem három neveletlen lányom van, nem vállalnád el ennek a brigádnak a vezetését? Én azt válaszoltam neki, hogy nekem meg egy féléves fiam van, de tudja mit, megbeszélem a feleségemmel. Hazamentem, s Betti azt mondta, hogy én el leszek itt a délivárosi barakktelepen a gyerekkel, jó közösség van, vigyáznak ránk, menj, tedd a dolgod.
Romeltakarításra hívták a dunaújvárosi dömpereseket. Novembertől márciusig éltek fönt a szétlőtt Budapesten, s próbálták rendezni a rendezni valókat, és baj nélkül túlélni.
- A legmegdöbbentőbb látvány a Mária utcánál fogadott bennünket egy nagy gödör televolt asszony és gyerek holttestekkel is, akiket leöntöttek mésszel. Még fegyveresek járták az utcákat, s egyet hamar megtanultunk, hogy nem kérdezünk senkitől semmit, akit fegyverrel látunk. A hosszú időszakba beleesett a karácsony ideje is. Mindannyian vágytunk már haza szeretteinkhez, s én vállaltam, hogy a dömperbe berakott szalmabálákon haza viszek mindenkit. Nagyon jeges, síkos út volt, de ezt is szerencsésen túléltük.
A vészterhes időszaknak vége lett, épült tovább a város, szépültek az utcák, a terek, elmúlt az idő. De még ma is, ha Patkó István végigsétál a házsorok között előjönnek az emlékei, s elszomorodik azon, amit már nem lehet visszahozni, de közben egy kicsit boldog is, hiszen volt valami köze ahhoz, ami most van. Csak annyi, amennyi egy szerény ember egyszerű életébe belefér… De tudjuk, a hősiesség belelopja magát a hé1tköznapokba is.
- Fekete Györgyi -
