Munkaélmény, életpélda

Az olaj- vagy gázkitörések a szénhidrogén-bányászattal egyidősek: ebben az iparágban sincs tökéletes biztonság. De „békeidőben” ki bámulna meg egy fúrómasinát, netán egy működő gázkutat? Az már csöndes, hallgatag, nincs ott látványosság. Ám ha bekövetkezik a katasztrófa, ha egy kutatófúrásnál robbanás történik, azonnal kiváltja az együttérzést, az aggodalmat.

A „kis sánta amerikairól” Zsanán hallottam, még 1979-ben. Sokat látott olajbányászok meséltek róla. Úgy mondták, ha valahol a tengerentúlon egy fúrásnál katasztrófa történik, azonnal megcsörren egy titokzatos ember telefonja. Őt, mindig csak őt hívják. Összeszedi a csapatát, indulnak. Érkezéskor az a rejtélyes mindentudó hosszasan szemlélődik, aztán jó időre elvonul a már fölállított sátrába. Ott számol, rajzokat készít, vázlatokat küld a kiépített telefaxvonalon egy távoli üzembe, aztán kávét tölt magának, és vár. Valamikor megérkeznek a rendelt eszközök. És akkor az az állítólagos sánta kisember mindenkit kiparancsol a színhelyről, beöltözött embereivel a tűzbe, vagy az olajsugárba, gázfelhőbe indul. És van, hogy órák, máskor napok, hetek múlva győznek. Összepakolnak, hazaindulnak.

Negyven éve volt: január 24-én hajnalban hatalmas robbanás riasztotta föl a Zsanán és környékén élőket. Perceken belül szirénázó mentő- és tűzoltóautók indultak a környező városokból, és a távirati iroda is hamarosan tudatta: az Észak-II-es jelű kútnál gázkitörés zajlik. De hogyan történhetett?

Az éjszakai műszakban a munkások a magfúrást készítették elő. A szerelvény kiépítése közben a kút elgázosodott, majd – ahogy az olajbányászok mondják – „beindult”. Ezernyolcszáz méteres mélységből tört föl a gáz, egymás után kilökve, messzire röptetve a vagy húszméteres fúrócső-darabokat. A fúrótorony összeroskadt. Nincs, ami megfogja ezt a roppant erőt, a kétszáz atmoszférás nyomást. Vagyis van – a legkeményebb anyagból készült kitörésgátló. De milyen különös a sors: Zsanán éppen ez az eszköz okozta a bajt…

Amikor a kút beindult, és amikor emberi számítás szerint nem sokat lehet tenni, abban a vészes pillanatban egy munkás tette, amit ösztöne diktált: a bőrét vitte a vásárra, és a még lehetséges utolsó másodpercben lezárta a kitörésgátlót. Csakhogy ott, akkor nem ez volt a jó megoldás: hagyni kellett volna, hogy áradjon a gáz – de ő nem tudhatta, hogy a kútfej egy fontos egysége oly módon sérült, amit már nem lehet így orvosolni. És elég volt egy szikra a negyvenméteres fáklyaként fellobbanó tűzhöz.

Zsanán nem volt amerikai kisember, de volt a hazai kitöréseknél edződött Európa-hírű mentőcsapat: munkások, mérnökök, tűzoltók. Az örökös életveszélyben zajlott huszonhárom napos, emberfeletti küzdelmüket közelről láttam. Munkáról, kitartásról szereztem élményt. És életpéldát.