A szív diadala a speciális olimpián

Szenzációs eredményekkel tért haza a speciális olimpiai játékról Abu Dhabiból a Salamonné Szabó Éva által vezetett tornász csapat, melyben Juhász Szebasztián és Latinovics Lívia képviselte Magyarországot. Sportolóink összesen kilenc, köztük hét arany, egy ezüst és egy bronzéremmel tértek haza. Ezek közül Juhász Szebasztián talajon, nyújtón és az összetett versenyben lett olimpiai bajnok, aki lólengésben ezüst, korláton pedig bronzérmet szerzett, míg Latinovics Lívia nyakába összetettben, gerendán, talajon és felemáskorláton egyaránt olimpiai aranyérmet akasztottak.  Hazaérkezésük után edzőjükkel, pedagógusukkal, Salamonné Szabó Évával beszélgettünk, mely alatt szem nem maradt szárazon.

- Még mielőtt a Móra iskolába kerültem volna 22 évig a Vasváriban tanítottam. A váltás nem volt egyszerű, de megérte. Az itteni gyermekektől hatványozottan kapjuk vissza azt a szeretetet, melyet mi adunk nekik. Naponta többször ölelnek át bennünket, miközben elmondják, hogy mennyire szeretnek bennünket. Amikor az iskolába kerültem tudtam a sportos hagyományairól, hiszen kiváló eredményeket értek el a gyermekek görkorcsolyában, illetve gyors korcsolyában. Velük ezt a hagyományt folytattam, de tornász múltamból adódóan úgy gondoltam, hogy jó lenne megvalósítani a tornát, melyet, miután ezt igazgató nőmmel egyeztetettem, el is kezdhettem. Szebasztián ekkor már itt tanult, így vele már ekkor, míg Líviával később kezdhettem el a munkát. Ő nagyon félszeg kislány volt, de egy idő után tudott csatlakozni hozzánk. Így a Szebivel hat, míg Livivel öt éve foglalkozom. Ők mindketten tanulásukban akadályozottak, de elég fogékonyak. Bízom abban, hogy már nem csak az én kedvemért tornáznak, hanem már ők is kedvüket lelik ebben, hiszen annyi kis sikerélményben, annyi eredményben volt részük, mely már számukra is motiváló erővel bír.

- Hogyan kerültetek a válogatott közelébe?

- Az országban öt, hat speciális tornával foglalkozó egyesület van, akiknek évente mindösszesen két versenye van. Miután ezeken megmérettetünk alakult ki az olimpiai válogatott keret, melybe mindkét gyermekünket meghívta Hajdu László, a szakág vezetője.

- Mi történt akkor, amikor megkaptátok a repülőjegyeket? Tudták a gyermekek, hogy mi történik körülöttük, velük, hogy most nagyon messzire repülnek szüleiktől?

- A gyermekek útra való felkészítését az utazást megelőzően már másfél, két évvel előbb elkezdtük. Ebben hatalmas segítséget kaptam a szüleiktől, igazgató nőmtől, a kollégáimtól, akik a beszélgetéseken túl a tanórákba is bevitték az utazáshoz szükséges ismereteket. Így, mire a repülőtérre érkeztünk volna közösen be tudtuk vinni a gondolataikba az utazást képek, beszélgetések segítségével. Én az olimpiáról beszéltem nekik, melyekkor Livike azt kérdezte tőlem többször, hogy ez nagyon menő dolog?

- Hogyan vállaltad azt a felelősséget, hogy a két gyermekkel te utazz el?

- Egyszerűen nem volt más választásom. Van egy utazási kvóta, melyet be kell tartani, mely a torna szakágban egy lány, egy fiú versenyzőről, és egy kísérőről szólt. Azt pedig, hogy én utazhattam el a gyermekekkel a szakág vezetőjének köszönhetem, aki nagyon korrekten átengedte az utazási lehetőséget, hogy a tanítványaimmal együtt lehessek.

- Milyen élményekkel gazdagodtatok?

- Az elválással kezdődött minden. Szebasztiánnak ez látszólag könnyebben ment, míg Lívia érzékenységéből fakadóan nehezen köszönt el szüleitől. A repüléstől féltek ugyan, de végül nagyon megszerették. A verseny helyszínén megérezték azt, hogy milyen nagydolog történik velük. Az első négy napon vendéglátó programban vettünk részt, mely alatt megismerkedtünk gyönyörű helyekkel, gasztronómiai különlegességekkel, ezalatt pedig luxus körülmények között szálltunk meg. A vendégszeretetet külön ki kell emelnem. Az utcán sétálva velünk fotózkodtak, velünk készítettek szelfiket. Volt eset, amikor behívtak bennünket egy boltba, hogy az olimpikonok betérjenek hozzájuk. Igazi sztárokként bántak velünk.

- Hogyan éltétek meg a sikereket?

- Frenetikus élmény volt. Mivel még soha nem voltunk nemzetközi versenyen, ezért nem tudtuk, mire számítsunk. Már attól is boldog lettem volna, ha egyáltalán egy érmet hozunk haza. Szétszakadt a szívem, amikor láttam a gyermekeken a boldogságot, a könnycseppet a szemükben, amikor a dobogó legfelső fokára álltak fel, majd amikor ezt követően levonultak a pódiumról. Ezekért a hatalmas pillanatokért érdemes pedagógusnak lenni. Mivel a verseny egy szelete volt az olimpiának, így azt mondhatom, hihetetlenül sokat adott érzelmileg az utunk a gyermekeknek. Remélem, hogy büszkék magukra, és bízom abban, hogy nagyon boldogok. Ennek a versenynek olyan különleges hangulata volt, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Fantasztikus volt a szervezés, a hangulat, az őszinte vendégszeretet.

- Mit adott számodra az olimpia?

- Ezt nehéz szavakba önteni. Én napi szintem is érzem, hogy megéri pedagógusnak lenni, de ez most olyan plusz lehetőség volt, mely ezt megkoronázta. De mindez nem jöhetett volna létre, ha az iskola vezetése nem támogatott volna. Amikor hazaérkeztünk olyan csodálatos fogadásban volt részünk, melyek most is könnyeket csalnak a szemembe. Bennünket várt az aulában mindenki, és megszólalt a Queen csodálatos dala. Ajándékokat és hatalmas vastapsot, szeretet, ölelést kaptunk a gyermekektől. A meglévő fáradtságot a lelki feltöltődés feledteti.

A jövővel kapcsolatban felmerült, hogy van-e valamilyen támogatásra szükségük? Ekkor derült ki, hogy tornaszereik elavultak, melyeket csak állandó javítgatás mellett tudnak használni. A gerendájuknak lába sem volt, melyet, hogy szálka ne álljon senkibe, előbb le kellett csiszolni. Ebben kaptak segítséget a kollégáktól, hozzátartozóktól, valamint Trenka Jánoséktól, akik egy-egy alkalommal a tornacsarnokban adtak helyet a tornászoknak, hogy egyáltalán kipróbálhassák azokat a szereket, melyeken a gyermekek versenyezni fognak. Egyszóval elkel a támogatás, a segítség. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a segítségnyújtásért kapott szeretet minden anyagias gondolkodáson túl mutat.