Felkelni a földről

Van viszont, akinek egészen más jut erről ez eszébe: „Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.”

Na ugye! A párafal csöndet teremt köröttünk, nyugalmat kínál. Alkalmat teremt arra, hogy kézbe vegyünk egy könyvet. Például az ő kötetét, aki a ködvilágba meleg kályhát álmodik, meg szép meséket. Amelyek olykor tényleg valóra válnak. De kiről is van szó? Minden idők második legolvasottabb magyar írójáról. Az első – tudjuk – Jókai. És nyomában ott van ő: Fekete István. Nagyjából kilencmillió kötete lapul a magyar könyvespolcokon.

Generációk nőttek és nőnek föl máig embermeséin – amelyek főszereplői jobbára állatok… Bogáncs, a kis tépett-viharvert pásztorkutya. Hú, a bölcs bagoly. Lutra, a világ legmagányosabb vidrája, aki egyszer csak szembesül a civilizált világgal. Aztán Kalán, a nyúl, Kele, a gólya, az öreg szürkevarjú, Rá, a fecske, Csí. Na és a vörös bundájúak nemzetségének tagjai: a rókalány Csele, a farkatlan Sut, a gondoskodó Kag, a bölcs Karak, és a leginkább szeretnivaló, Vuk, a kis árva rókafiú. Író-szülőatyjuk nemzedékek tanítóivá avatta őket.

Sajátos írósors a Fekete Istváné. Az irodalomtörténetben helyét ne keressük Babits, vagy Kosztolányi, vagy Móricz, vagy Szabó Dezső szomszédságában. Más út, más tanítószerep. Vuk megálmodója, a Tüskevár Matula bácsijának megrajzolója mintha maga is a mesékben élne: a szépség- és eszményvilágban, tisztaságterepen, becsületvidéken. Valamennyi történetének hőse – Márton, a kakas, Teofil, a szamár, aztán a házityúk, Fészkes Annamária, a holló, Uzsárdi Miska vagy a Böske-ló – mind igazi karakter. Embernevű emberjellemek. Ez a ritka állatsereglet – micsoda kontraszt! – a humanizmus megtestesítője. Fekete István állatai emberségre tanítanak. Hát persze, alkotójuk „lelke” épült beléjük; azé az íróé, akinek amúgy minden oka meglett volna az embergyűlöletre.

1946-ban történt: a már befutott írót, a Kisfaludy Társaság jeles tagját tiltólistára tették, mert műveiben nem egyszer kíméletlen kritikát fogalmazott meg a bolsevizmusról, a proletárdiktatúráról. A rettegett politikai rendőrség azonnal „gondjaiba vette”. Ávós keretlegények hurcolták el és kínozták félholtra: bordáit eltörték, veséjét szétzúzták, fél szemét kiverték. Életét csak annak köszönhette, hogy kínzói a János kórház bejáratánál dobták ki a fekete autóból; és a régi világ erkölcsét hordozó orvosok nem a „rendszer ellenségét”, hanem a megmentendő embert látták benne.

Hányattatásának ezzel még nem volt vége: apáca leánya kényszerűen emigrált, az 1956-ban forradalmárrá lett fia szintén külföldre menekült. Ő maradt otthon. Írt, szorgosan, élete végéig – immár nem a vörösterrorról, mint a Zsellérekben, de az állatok „nyelvén” is az emberségről. Amiből ő, az eltiltott, kiközösített, meghurcolt ember példát adott. A minap volt születésnapja arra is emlékezteti az utódokat, hogy miként tud a földre esett ember ismét lábra állni.