Anya, menj! Az alig négyéves kisfiú mondta ezt, és akkor Anya nyelt egy nagyot. Bánatosan nézett a kicsire, az meg, hogy oldja a helyzetet, megismételte, kérdő mondatba foglalva: Anya, menj? A legkülönösebb mondat volt ez, amit eddig hallottam. Egy kórház intenzív osztályán hangzott el.
A fiúcska már túl volt a nehezén. Az életveszélyen. Lábadozott. Feje még cipóra dagadva, kilukadt arca összestoppolva. A kiszakadt fogai helye nagyon fájt, amikor evett. Most enni készült. Nem akarta, hogy édesanyja lássa a kínlódását, és emiatt még szomorúbb legyen, ezért tessékelte ki a mamát a kórteremből. Ebben a helyzetben is tapintatból vizsgázott…
Hosszú út vezetett eddig a jelenetig: gyereknek, szülőnek fájdalmas út. Azzal kezdődött, hogy a kisfiú másfél éves húga egy baktériumfertőzés miatt kritikus állapotban kórházba került. Az édesanya így idézi ezt fel: „A főorvos szigorúan rendelkezett: műtét, azonnal! Jött a fiatal műtősfiú, a lányka meztelen kis testét lepedőbe tekerte, gyengéden ölelve vitte. Az én pici lányom csodálkozva nézett vissza. Már sírni sem volt képes.”
Bátyja, a kisfiú erről semmit sem tudott. Hogy édesanyját hiányolva ne sírja át az éjszakát, elvitték a nagyszülők vidékre. Ez pénteken volt. És eljött a vasárnap. Délben vendégek érkeztek a családhoz. Kitódultak a háziak az érkezők köszöntésére, ölelés, üdvözlet – nem vették észre, hogy ott sertepertél a kislegény is. És akkor nagy sebességgel érkezett egy autó…
Az édesanya emlékezik: „Három és fél évesen tette meg végzetes lépését az úttesten. Azon a napon én az alig másfél éves kishúgát pátyolgattam a Szent János kórházban, a műtét utáni nehéz időben. Nem tudtam, hogy onnét messze már rohan egy mentő a kisfiammal a tatabányai kórházba. Majd megtudtam. Arról a pillanatról nem tudok elszámolni az életben már soha.”
A kisfiú őrzi-e vajon az utolsó emlékképet a ráborult sötétségről, a rohammentőről; arról, hogyan hömpölygött végig a kórház folyosóján az ott várakozók sóhaja, mikor végiggurult a hordágy a vérbe borult fejű kisfiúval. A telefonon riasztott édesapa épp akkor érkezett, kétségbeesetten szorította fia kezét, az meg egyre csak azt ismételte: Apa, Apa! Később a traumatológus, az idegsebész, az intenzív osztály orvosai nyugtató szavakat mormoltak az apának, közben zavartan néztek a messze semmibe. Mit is tudtak volna mondani? Már az első vizsgálatkor kiderült: koponyalapi törés. Vagyis az esély…
A csoda azonban mégis megtörtént. A kisfiút az orvosok hatalmas munkával megmentették. Szülei heteken át ingáztak a két kórház között. „Csövek között ott feküdt a szomorú kisfiam, fogtam az összevert fejecskéjét, csak homályosan láttam mindent, a kétszeresre feldagadt arcát, a sebcérna-bajuszát, a fogatlanná tett száját. És láttam a láthatatlant és elmondhatatlanul fájdalmast. Akkor annyit mondtam: Isten, segíts!”
Segített.
