Ma 111 éve, amikor József Attila megszületett, a magyar líra dicsőségkorszakának nagyjai már alkotóerejük teljében voltak. Micsoda névsor!
Adyval kezdődik és az 1877-es évvel. Aztán 1883 „megteremti” Babitsot és Juhász Gyulát. 1885-ben érkezik Kosztolányi, egy év múlva pedig Tóth Árpád.
Itt húzhatnánk is egy választóvonalat, de nem, mert hamarosan jönnek a szellemi rokonok: az ezredfordulóval Szabó Lőrinc, aztán öt esztendő múlva Franzstadt szegénysoráról érkezik a fájdalomköltő, a mai születésnapos J. A., majd két év múlva Dsida, aztán újabb két év, és Radnóti is megszületik. A magyar költészet leghangosabb és egyik legvirágzóbb korszakának szereplői tehát már együtt vannak. Istenadta tehetségükön túl közös bennük, hogy életük rövidre szabatott: hárman a harmincas éveikben mentek el, és egyikük sem érte meg a hatvanat. Igyekezniük kellett tehát az életművükkel. Igaz, ezt nem tudhatták…
Sokakra emlékezünk ma, a költészet napján az ősversünk alkotójáról, a Loeveni-kódex névtelenjétől a legnagyobbakon át a maiakig – meg persze arra, akinek születése napja ma van. Kedves Jocó! – írta első verse fölé József Attila 1916-ban (vagy ’17-ben, az irodalomtörténet se jut ebben dűlőre). Csupán 11 vagy 12 éves tehát az ifjú költő, aki gyermeteg módon rója a nyolcsoros fölé: „1. ső strófa”… És mi másról szólna egy szegénységben élő kisgyermek első vallomása, mint a mindenkori szegénygyermek-álomról: libasültről, jó ruháról, kuglerről… 1920-ig kellett várni a következő műre – egyetlen verset írt abban az évben –, aztán 1921 hozta az áttörést, pontosan 21 költeménnyel. És ettől fogva egyre csak járt a kezében az írótoll, egészen 1937-ig, az utolsó, november végén kelt versekig.
Rá emlékezve a teljességre gondolhatunk: a nyelvi elszigeteltségünkben is európai minőségűvé lett költészetünkre; és a legnagyobbjaink által szavakba foglalt magyarságélményre.
József Attilánál ez volt a kezdet:
Kedves Jocó! (1916/17)
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
És ez volt a vég:
Ime, hát megleltem hazámat… (1937. november 24.)
(…)
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
