Csongi és négy barátja

Hárman kilőnek, a negyedik viszont csak az igyekvésben erős, a haladásban nem. Gazdája lelkesen biztatja, gyerünk, Tökmag, gyerünk! A kis jószág küzd, de nem bírja a versenyt a háromszor akkora társakkal.

Mintha magamat látnám Gézában. Ja, igen – magyaráz a ritkás szakállú ember –, Géza a becsületes neve, de túl komoly hozzá. Jobban illik rá a Tökmag. Tényleg akkora. De övé a jövő. Ahogy régen nekem is úgy tűnt…

Beszédes kedvében van, kérdés nélkül is mesébe fog.

Ahogy Tökmag is valójában Géza, az ő igazi neve ugyancsak más, de gyerekkorától a becenevét szereti, így, egyszerűen: Csongi. Ifjú korában, ahogy mondja, a város egyik ismert figurája volt, barátja számtalan. Népszerűségét azzal illusztrálja: tanítónő édesanyját a környékbeli suhancok is az ő becenevén, Csongi néninek hívták. Már kölyökként a telep vezéregyénisége lett.

Tanult, szakmát szerzett, érettségizett. Dolgos volt. Igyekezett becsületes maradni. Egy vállalat kereskedelmi vezetőjévé avanzsált, ott érte a rendszerváltozás. Ám a feltörekvők csak úgy lihegtek a nyakába!  És ő nem versenyezni akart. Fogta magát, elszegődött Németországba, autógyári szalagmunkára. A fizetség jó pénz volt akkor! – derül fel az arca, ám nemsokára ismét komorrá válik.

Minden hétvégén hazajött, testvére szerint azért, hogy vasárnap ott legyen a templomban, a misén. De a rejtett ok más volt. A Mama! Hogy lássa őt, hogy egy hétre bespájzoljon neki. És amikor a mamóka leesett a lábáról, szerződést bontva azonnal hazajött. Vesztett rajta – úgy mondja – egy negyed autóra valót, de így kellett tennie. Itthon taxis lett, s anyjára ügyelt minden szabad órájában. Mindig korán állt ki, patyolattiszta autóval, pontos volt és udvarias, a kollégák meg pattogtak: ne akarj te a mi rovásunkra élmunkás lenni! Esze ágában sem volt. Csak tenni akarta a dolgát, jól, ahogy egész életében tette. Népszerűsége nem fogyott. – Csongival nem volt jó a városban sétálni – vált harmadik személyre, mintha más történetét idézné fel –, mert ide is egy köszönés, ott is egy kézfogás, lépten-nyomon ismerős jött szembe, beszélgetni nem lehetett.

De hiába volt a népszerűség, a környezete kikezdte. Tetézte a bajt, hogy a kórházi drosztról a legszegényebbjét, amikor csak tehette, olcsón vitte, az út felénél lecsapta az órát, hogy a kis pénzzel is segítse őket. Így aztán a legtöbben az ő fuvarjára vártak. Ne rontsd a bótot! – mondták a kollégák. Szabályszerűen kinézték, kiutálták. Versenyezni akkor se volt kedvére. „Csak azt tettem, amit a szüleim. Az elesett, beteg öregek mind ismerték apámat, anyámat. Egész életükben másokat igyekeztek segítetni.”

A kutyák egyre türelmetlenebbek. Gazdájuk is története végére ér. Nyugdíjas, idejéből kitelik a kutyafuttatás. A Tökmag a kedvence. Övé a jövő – erősíti meg ismét…