A nullává nem lett ember

A minap újra a kezembe került a kötet – fantasztikus elbeszélések A titokzatos kecskebak címmel –, s bevallom, nem is elsősorban a tartalmával fogott meg, hanem a nyelvi leleményességével. Az író a szép magyar szó mestere volt. És Dunaújváros embere: Kemény Dezső.

Nagy kacskaringókkal telt az élete az újvárosi korszak előtt. Nem túl jó pedigrével érkezett a munkásvárosba: „klerikális” – ez is szerepelhetett a káderlapján, hisz’ amikor megérkezett, 1953-at írtak… s nem elég, hogy a piarista gimnáziumban érettségizett, de aztán a Pázmányon, a klerikalizmus fő fészkének számító egyetemen tanult. Igaz, abbahagyta. Majd mindent abbahagyott. A budai polgárcsaládból származó fiú az ide-oda szökkenéseiről – műegyetem, bölcsészkar stb. – önkritikusan vallott: „Jó voltam reál tantárgyakból, kézenfekvőnek látszott, legyek mérnök. A gond az, hogy a kézügyességem nulla, hogy a francba legyek én mérnök, rájöttem, inkább talán a bölcsészet, be is iratkoztam a Pázmány Péter Egyetemre, közben elkezdtem verseket fordítani, görögöt, latint, majd két év után mondom, Dezső, nem való a tanárság neked, azt is abbahagytam...”

Kemény Dezső (b) és Pálfalvi János 
Fotó:jakd.hu

Diplomát tehát nem szerzett, nem is érdekelte a dolog; és mert szembetűnő volt a tehetsége, biztos állásokhoz jutott: a nagy múltú Széchenyi Könyvtár alkalmazta, majd a Szikra Kiadó csábította el. És ennek vetett véget egyik napról a másikra: munkásnak szegődött el Újvárosba. A lakásgondja megoldásának reményével, meg némi vidékromantikával a lelkében. Aztán a segédmunkásélet egyetlen napig tartott. Ennyi idő kellett a főnökségnek, hogy rájöjjenek, egy ilyen eszes-tehetséges ember nem maradhat az építkezésen. Normaelszámoló lett, majd elektrikus. És egyre többet írt, a szépirodalom mellett a zsurnalizmus izgatta, így lett újságíró. De nem szerette a kötöttségeket – idővel a szabadúszó létformát választotta. A maga ura lett. „Itt maradtam tehát, s lettem dunaújvárosi, és maradok is, mert hiszen életemnek túlnyomó részét itt töltöttem. Hogy mivel töltöttem? Azzal, hogy éltem. Dolgoztam itt és ott, s közben írtam és fordítottam, jól-rosszul ezt én meg nem ítélhetem. … A Parnasszusnak még a derekára sem vágyakoztam, nemhogy a csúcsára, s maradtam itt és írtam, ahogyan erőmből és szorgalmamból tellett.”

Egy mondata valóságos szállóige lett: „Csináljon mindenki mindent a maga hülye feje szerint, én is azt csinálom.” Öniróniájának lenyomata ez. Ahogy az is, amit a meglepő váltásairól írt egyszer: „… így lett belőlem szívós munkával egy nulla.” Ez szellemes, de hamis: az igazságkereső, perlekedő, bölcs életkritikus, író és műfordító a város megbecsült, tisztelt embere volt. Hetvenhét éves korában ment el, 2002-ben, egy napsütéses őszi napon.