család
A föld gyermeke
A kisfiú könyv fölé görnyed. Olvas. A borítón ott az író neve: Móricz Zsigmond, meg a cím: Árvácska. Gondolná az ember, hogy fiatal ő még ehhez, de a kezébe akadt, nagyapja kis könyvtárából való, hát júliusban nekiült.
Gyorsjárattal kórházba, temetőbe…
Robbanásszerű nevetés szakítja szét a koraeste csöndjét, a házból jön, az asszony, aki az udvaron tesz-vesz, bevágtat, látja, hogy anyja könnyei potyognak, és csak nevet, nem képes abbahagyni, alig tudja kinyögni: nézd, lányom!
Akaratpélda Tamarának
Anyu, ugye nem bántott a bácsi…? Valamikor régen a hároméves kislány tette fel a kérdést, persze, hogy nem – nyugtatta mamája. Csak annyi történt, hogy miközben az anya egy újságírónak a küzdelmes életéről mesélt, kicsordult a könnye. A gyermek azonnal kész volt édesanyját védeni. Mint mindig.
Apa, ne menj el!
Az a négy szó örökre az agyába égett. Akkor, ott, megrendülten csak annyit tudott kinyögni: menni kell. A gyerekek hasaltak a kanapén, fogták egymás kezét, a nagyobbik megismételte, sírós hangon: Apa, ne menj el! Nem volt egyetlen kérdés, egyetlen miért sem, csak a felszólítás. Vagy könyörgés.
Csodák ideje
Egy különös történet motoszkál a fejemben. Mennyből az angyal…- zendített rá váratlanul a pöttöm kislány. Az arcokon zavart mosoly, de a leányka torkaszakadtából énekelt, cérnahangja átszállt a fekete ruhás emberek fölött, körbejárta a kőkereszteket. A karácsonyi ének egy temetés meghökkentő része lett.
Karácsonyváró, gyermekhangra
Apa, mi állatok vagyunk? A kislány kérdése elszáll, apja néz, mintha rosszul hallotta volna. Sután visszakérdez: hogy is hogy…? Hát amikor kicsi voltam – mondja az ötéves (!) gyermek –, és fájt a fülem, te elvittél az állatorvoshoz.
Egy doboz a gyerekkorból
Te csak dalolj, szegény bolond… -idézte fel a rég hallott nótát a férfi. Emlékezett, hogyan fakadt a dalra az öreg, amikor felesége pörölni kezdett vele. Gyakran pörölt az asszony, így sokszor került elő válaszként a dal, kétszer is elénekelve a refrént, ahogy illik. A néni pedig ettől még mérgesebb lett.
Örök szolgálatosok
Szép történeteket hallottam egy emberről évekkel ezelőtt. Az idős udvarhelyi elbeszélőkhöz készülök ismét. Vajon kiket lelek meg? Tán ők is utánaballagtak, aki rég elment, s akiről egykor meséltek. A nagyapámról.
Gyertyaláng, mindenkiért
Majd hazafelé beszélgetünk, most szaladok, megyek az enyéimhez, mielőtt rám sötétedik - mondta a jó öreg, Miska bácsi, és elviharzott. Én még időztem a 48-asok emlékművénél. Az első állomás minden évben a Hétkápolna, aztán az emlékmű, majd a Mindenki Keresztjénél a gyertyagyújtás, csak aztán a családi sírbolt.
Egyetlen ölelés többet mond minden szónál
Mai nap nem szólhat másról, mint az ölelésről. Ennek világnapját ünnepeljük ma, így kérünk mindenkit keresse fel rég látott családtagját, ha ma nem is, de a hétvégén minden bizonnyal és jól ölelgesse meg. Este munka után pedig a családot, testvért, párunkat, gyerekeinket.
Confirma hoc Deus…
De miért, Magdus?
A zongoratanárnő tette föl a kérdést, de az asszonytól nem kapott választ, az csak nézett a fakószürke szemeivel. Nem volt mit mondania, nem is értheti meg ezt más…
„Ezt jelenti a család…”
Amikor az első fájások jelentkeztek, a fiatalasszony és férje nekikészülődött, fogták az előre elkészített pakkot, elindultak a kisvárosba, a kórházba. Előtte még egy telefon az unokanővérének, erre aztán a 40 kilométerrel odébb lakó Jucó mama és főiskolás lánya is autóba szállt. Indultak a jövevény fogadására.