Az évfordulónaptár e hétre a XIX. századi szabadságharcunk egy fontos helyi vonatkozású eseményét jegyzi: 1849. április végén vonult át a Pestről dél felé tartó császári haderő a mezővároson. A hadtest áthaladásához két teljes nap, 27-e és 28-a kellett, nem véletlenül, hiszen hatalmas erőről volt szó.
A tizenöt hadosztályt és huszonhat lovas századot 13 ezres sereg alkotta. A délre vonulásnak taktikai oka volt: az osztrák csapatok frissiben kinevezett főparancsnoka, a rendkívül művelt Welden báró hamar átlátta, hogy a demoralizált császári csapatok nem lesznek képesek a fővárost megtartani, ezért Pest kiürítéséről határozott. Úgy számolt, hogy a seregek egy részének délre irányításával lélegzetvételhez jut, és új stratégiát dolgozhat ki. Döntését meggyorsította az első kudarca, a nagysallói vereség – igaz, a táborszernagy a csata kezdetekor rosszul lett, azonnal egy esztergomi ispotályba kellett vinni, így csapatát ő maga nem irányíthatta.
A Pestről délre vonuló hadtest vezetését Welden főparancsnok Jellasics bánra bízta. Így vetette a sors a pákozdi megfutamodása után Petőfitől a „gyáva” gúnynevet kapott horvát tábornokot Pentelére, és amint a krónika írja, a forradalmi ellenállás vezetői Jellasics bosszújától tartva elmenekültek. Ezzel maguk is gyávának bizonyultak? Balgaság, hisz’ mit tehettek volna egy hadsereggel szemben! Egyébként is, Pentele elöljárói és polgárai a szabadságharc során nem egy ízben mutattak rendkívül bátor kiállást.
Az 1848 decemberi móri ütközetvesztést követően Fejér vármegye megszállása különösképp felszította a helybéliek hazafias érzületét. A városmonográfiában olvashatjuk: „Ebben a helyzetben bontakozott ki a dunapentelei elöljárók és a lakosok többségének nem néhány napra korlátozódó, hanem az ideiglenes megszállás közel négy hónapjára jellemző ellenállása. Szembeszálltak a császári ezredes parancsával, majd Gyulai Gaál Ede császári és királyi biztos utasításával is. Január 13-án az elöljárók távolmaradásukkal tiltakoztak az I. Ferenc József iránti hűségnyilatkozat aláírása ellen. A megszállókkal és megyei kiszolgálóikkal együttműködő Podhorszky Napóleon szolgabíró Gaál Ede utasítására kerületébe sietett. Az ott tapasztaltakról jelentette: az adonyiak és a dunapenteleiek a hűségnyilatkozatot megtagadták.” Az már tényleg csak a kisember bátorságpéldája, ahogy a pentelei postamester, Maár Ignác szembefordult a megszállók utasításával: hiába volt minden fenyegetés, állásvesztéssel és börtönnel riogatás, nem volt hajlandó a postaépület kapuját a császári fekete-sárgára festeni…
A császári és királyi biztos feladatul kapta a rebellisek letartóztatását, az ellenállás szétzúzását. Büntető intézkedéseket vezettek be, terményfoglalás zajlott, Dunapentelére a hűségnyilatkozat visszautasítása miatt súlyos hadisarcot vetettek ki – mindez azonban csak olaj volt a tűzre. Ismét a városmonográfiát idézem: „Napról napra tarthatatlanabbá vált a megszállók és kiszolgálóik helyzete. Népfelkelők 15 főnyi csapata április 12-én éjszaka megtámadta Cecét. Sixty Ferenc főszolgabírót elfogták, és magukkal vitték Dunaföldvárra, ahol közel 400-500 felkelő tartózkodott. A gerillacsapat elsősorban a Duna mentén fekvő települések lakosságát mozgósította. A Duna bal partjáról átkelő népfelkelők megjelentek Dunapentelén is. Elfogták, majd Dunavecsén kivégezték a megszállókkal együttműködő Durcsák János pentelei földbirtokost. 1849. április 25-én a hajnali órákban a megszállók elhagyták Székesfehérvárt, Fejér megye felszabadult a császári megszállás alól. Irányi Dániel kormánybiztos felhívással fordult a megye lakosságához, arra kérte a polgárokat, hogy az ellenség megsemmisítéséig támogassák a honvédsereg felszabadító harcát. Fejér megye Duna jobb parti településein néhány nappal később már általános volt a lelkesedés. … Május elején állt helyre a lakosság nyugalma. A császári és királyi hatóságokkal együttműködő elöljárókat elmozdították, s a mezőváros bírójává Téglás Jánost választották. Az elöljárók között találjuk Jovanovics Tódort, akit 1848 nyarán a nemzetőrök ideiglenes kapitányává választottak. Jovanovics szerb családi nevét a forradalom és szabadságharc hatására Jánosira magyarosította.”
Júliusban a vármegye ismét megszállás alá került. A szabadságharc végnapjaiban a polgárok már semmit sem tehettek; de ahogy Heringh Ignác császári és királyi biztos feljegyzése szól, a nép egyre várja a népboldogítókat, hordja, terjeszti a veszedelmes híreket, és „csak úgy neszez, hogy a lazítók által agyába vert szerencsétlen szabadság és commonismus eszméit hol nyílik alkalma újra élet be léptetni...”
