Pénteki öröm, vasárnapi üröm

Babonások katasztrófanapja ez; de azok se szívlelik, akik amúgy nem rabjai a hiedelmeknek. Ha 13-ára esik, azt szinte a teljes keresztény kultúrkörben különösképp baljós napnak vélik az emberek. Ám az „egyszerű” péntek sem ígér sok jót, úgy tartották az öregek: új dologba fogni végképp nem szerencsés. Éppen ezért a régi időkben azzal a csellel éltek, hogy a péntekre rendelt aratómunkát néhány kaszavágással már csütörtök este megkezdték.

Ezen a balsorsot idéző napon nem jó éhomra tüsszenteni – úgy mondták, az veszedelmet jelez. A legények nemigen jártak lányhoz, még a mátkájukhoz se pénteken. Az öregek egy dologra azonban feltétlenül alkalmas napnak tartották: úgy vélték, ha állaton rontás van, ekkor lehet jó eséllyel azt a rontást levenni. Már persze annak, aki ért az efféle boszorkányossághoz. A boszorkányok viszont hiába mentek volna ezen a napon új söprűért, a söprűkötők ugyanis ekkor nem dolgoztak…

Szigorúan böjtös, tésztaevő napként tartották számon a pénteket még a nem túl buzgóan vallásos családokban is – enni a húsfélén kívül mindent illő volt, ám sütni nem: az ekkor sütött kenyér, úgy mondták, keletlen lesz. A péntek egyébként az irgalmasság gyakorlásának hagyományos napja is volt: a koldusok ekkor jártak kéregetni, és az a gazda, aki valamit is adott magára, nem hagyta őket üres kézzel elmenni.

Krisztus megfeszíttetése napján a hagyománytisztelő emberek a vígasságot kerülték, e napon bált nem rendeztek, lakodalmat nem tartottak. A népi szólás is erre utal: pénteki nevetés, vasárnapi sírás, másutt föllelhető változatában: pénteki öröm, vasárnapi üröm. A kegyelet napjának estje a legtöbb házban csendes családi együttlétben telt.