A magyar női vízilabda válogatott tagjaként vett részt a világbajnokságon és játszott nagyszerűen a DUE-Maarsk Graphics játékosa, Gurisatti Gréta, aki számtalan szép pillanat mellett sajnos egy tragédiának is részese volt.
Kvangdzsu örökre bevéste magát női vízilabdázóink, így Gurisatti Gréta emlékezetébe is. Ennek több oka is van, melyekről hazaérkezése után a DUE kiválóságát kérdeztük. Az első kérdés adta magát, hiszen miután a csapat 10-9-re elvesztette a bronzmérkőzést Ausztrália ellen, így a negyedik helyen zárta a kéthetes világversenyt, vagyis nem csupán a dobogóról, hanem az első olimpiai kvalifikációról is lecsúszott.
- Mennyire vagy csalódott a bronzmeccs miatt?
- Azt hiszem, hogy ezt nem innen, hanem a Világliga tekintetéből kell megnézni, hiszen a világbajnokságon sokkal jobban játszottunk. Nem sokan gondolták úgy ugyanis a Világliga után, hogy a legjobb négy közé tudunk kerülni. De azt is tudni kell, hogy arra a megmérettetésre csupán egy hetet tudtunk együtt készülni, így ez alapján az erőviszonyokkal tisztában voltunk. Az persze csalódás volt, hogy hazai közönség előtt nem tudtunk eredményesek lenni, de már ekkor az volt bennünk, hogy a csúcsformát a világbajnokságon kell elérnünk. Ez az időszak, ez a másfél hónap nagyon megterhelő volt, hiszen két komoly megmérettetésünk is volt, melyek mindegyikén fizikálisan és mentálisan egyaránt lehetetlen csúcsformát mutatni. Érdemes megnézni, hogy a Világliga legjobb négy csapata közül egyedül az amerikaiak voltak képesek a formájukat megtartani a vb-re, akik jelenleg mindenkihez képest egy magasabb szintet képviselnek. Bár az eredmény után nem várták el tőlünk, hogy dobogó közelbe kerüljünk a világbajnokságon, mi azonban nagyon szerettünk volna bizonyítani Kvangzsuban, így a Világliga utáni edzéseinket annak szenteltük, hogy mentálisan minél egységesebbek, erősebbek legyünk. Koreában ez segített bennünket ahhoz, hogy igazi csapatként a legjobb négy közé kerüljünk, és éremért küzdhessünk. Az Ausztrálok ellen az utolsó pillanatokig meg volt az esélyünk arra, hogy győzni tudjunk. Annyira meccsben voltunk, és olyan szinten erős volt a csapatunk, hogy képesek voltunk visszajönni a hátrányból. Tudtuk, hogy a végletekig küzdenünk kell, ami az egész világbajnokságon az erősségünk volt. Úgy éreztem a meccs alatt, hogy meg fogjuk nyerni, vagyis a vereség után nagyon csalódott voltam. Úgy érkeztem haza, hogy valamiféle ürességet éreztem, hiszen közel volt az érem, és az olimpiai kvóta megszerzésének lehetősége is. Csapatunknak az éremszerzés hatalmas motivációt adott volna a hazai rendezésű Eb-re, majd az olimpiai felkészülésre egyaránt. Úgy érzem, mi rontottuk el, hogy nem sikerült felállnunk a dobogóra.
MTI-fotó (Kovács Tamás felvétele)
- Az olimpiai kvótát nem sikerült megszereznetek, de van még rá esély.
- Azok ellen a csapatok ellen, akikkel többet játszottunk jól ment a játék, például az olaszokra gondolva, a spanyolokkal viszont nem találkoztunk az Európa bajnokság óta, akik kihagyták a Világligát, hogy csak a világbajnokságra tudjanak készülni. Ők nagyon felkészültek, összeszedettek, és sikerre éhesek voltak, mely abból is látszott, hogy szinte az összes meccsüket már az első negyedben eldöntötték. Ellenük is lett volna esélyünk, ha egy kicsit okosabbak vagyunk. Ezen szomorkodhatunk, de az semmin nem segít. Abban a pár napban természetesen végig gondoltuk, hogy mi lett volna, ha legyőzzük őket, és már tudnánk az olimpiára koncentrálni. Most azonban a januári Eb-n kell ismét csúcsformában lennünk, hiszen ha azt meg tudnánk nyerni, vagy a kvótát szerző spanyolok mögött a másodikak lennénk, nyugodtabban tudnánk készülni Tokióra. Ha ez sem sikerül, akkor még mindig van egy esély a márciusi kvalifikációs tornán, de az már hatalmas stresszel, rizikóval jár. Ott ráadásul egy győzelmen múlik minden, vagyis a sorsolás miatt is izgulhatnánk, hogy kivel kellene játszanunk. A női mezőny annyira közel van egymáshoz, hogy ott egy mérkőzés inkább mentálisan, mint fizikálisan dől el. A szerencsére nem bízhatunk semmit, főként, hogy olimpiai kvótáról van szó! Ráadásul utána már nem sok idő marad augusztusig a felkészülésre, és figyelni kell a sérülések elkerülésére is. Bízom abban, hogy mindannyian elszántak leszünk, így akár már ősztől készülhetünk Tokióra.
- Volt-e időtök körülnézni Kvangdzsuban?
- Egyszer volt lehetőségünk elhagyni a falut, az azt körülvevő kisebb részt körbejártuk. Az emberek nagyon kedvesek voltak, és ami feltűnt, hogy nem volt annyira ázsiai jellegű a közeg, mint például Kínában.
- Mi volt a legszebb pillanat?
- Az olaszok elleni mérkőzést, és azt követő napokat tudnám kiemelni. Akkor nagyon jól játszottunk, és annak ellenére, hogy csupán egy góllal nyertünk, végig azt éreztem, hogy mi irányítunk, mi vagyunk a jobbak. Olyan nagy lelki fölényben voltunk, olyan összeszedett volt a csapatunk, hogy tudtuk, csak mi győzhetünk.
Kép forrása: mvlsz.hu
- Mi volt a legrosszabb pillanat?
- Mint arról bizonyára itthon is értesültek, volt egy diszkó, melybe mi lányok tízen mentünk el a stáb tagjaival, melyben hatalmas baleset történt, amikor leszakadt annak a galériája a táncolók alatt, és az rázuhant az alatta lévőkre. Mi ennek voltunk közvetlen részesei, hiszen pont azon a galérián voltunk fenn öten. Három csapattársunk esett le róla, míg Illés Annának és nekem fél lábbal sikerült fennmaradnunk egy fém kereszttartón. Azon állva tudtuk felhúzni a többieket, Leimeter Dórát, Natasa Ribanskát és Szilágyi Dorottyát. Miután ez sikerült megpróbáltuk a lehető leggyorsabban elhagyni a helyszínt, de közben sajnos láttunk több súlyos, vérző, nyílt törést szenvedő sérültet, és halottat is. Miután ki tudtunk menni. próbáltuk összeszedni a többieket, hogy mindenki életben van-e. Ez volt igazán nagy stressz számunkra, miközben két társunk sokkos állapotba került. Szerencsére mindenki, igaz apróbb sérülésekkel, de szerencsésen el tudta hagyni a helyszínt. Ahhoz képest, ami a többiekkel bent történt, semmi bajunk nem lett. Azonnal végigfutott rajtunk, hogy az előző percekben azon sírtunk, hogy nem nyertünk világbajnoki bronzérmet, de a baleset után azonnal átértékelődött, hiszen az csak a mi szerencsénken múlott, hogy nem mi voltunk a galéria alatt, ahol a súlyos sérülések, illetve a halálesetek történtek. Természetesen, miután mi megvoltunk néztük, hogy a többi nemzet csapatinak játékosaival minden rendben van e, hiszen őértük is nagyon aggódtunk. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a mentők nagyon gyorsan kiértek a helyszínre, akik megkezdték a sérültek ellátását. Ennyi vért, nyílt törést, és az azokból kilátszó csontot soha nem láttam. Olyan volt minden, mintha nem is velünk történne mindez.
- Most mi vár rád?
- Szerencsére, Mihók Attilával egyeztetve augusztus végéig pihenőt kaptam, így lesz időm nyaralásra, kikapcsolódásra.
