történelem
1859: a pentelei világjáró hazatér
Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.
Hogy hívnak, kis boxos?
Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.
A semmiből lett színház
1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.
Hogyan kell embert lopni?
Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.
Pentelére Terencskének, Totyinak
Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.
Pentele az utolsókig kitartott…
„A bombázás után az orosz tankok a pincesoron jöttek lefelé a sötétben dübörögve. Az utca végén van egy szűk forduló, ahol a tank nem fért el, és az ágyúcső bement az ott tévő házba, és pont a szentképnél állt meg.”
Szonáta hangjai szálltak a barakktábor fölött…
Csak a képzelet szülte ezt a címbéli mondatot. Elvileg igaz lehetett volna, valójában nem: az épp hatvanöt éve, 1953 októberében megnyílt újvárosi zeneiskola ugyanis nem a szomorú képet mutató Radar vagy az Ezres közelében kapott helyet. De az épülő településen kétségkívül együtt volt jelen a kétféle valóság.
![„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete"](/sites/all/files/styles/rovat/public/images/news/bev/21151.jpg?h=93248b91 "„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete"")
„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete"
1956 októberében Magyarországon békés tüntetéssel kezdődő, fegyveres felkeléssel folytatódó forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás nevével összefonódó kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. 1990 májusa óta a forradalom október 23-i kezdőnapja Magyarország nemzeti ünnepe.
A diktatúra sokba került…
Szülővárosomban tartja magát egy legenda. Ötvenes évek, ünnepi alkalom, fontos vendég érkezik a fővárosból, s az elöljáróság mindent megtesz a méltó fogadására. Egy ünnepségszervező kapja a parancsot: valamely tanintézmény diákjait rendelje ki, akik majd méltóan köszöntik a főrangot.
Gyógyszertár, betegek kórusa
No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.
Egy korszak mintaembere
Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”
Olvasás, életre-halálra
Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.