tárca
Réka örömkönnyei
Önfeledten szökdécselt az utcán, valamit énekelt, de nem lehetett kivenni, mit, dalát szétszabdalta a szökdécselés, a hajában két masni egyfolytában lebegett, olyan volt a jelenet, akár egy látomás, mintha gyerekfilm elevenedne meg.
Mi már ettünk…
Anyja szavait sosem felejti: a szegénységet nem kell szégyellni; csak viselni nehéz. Szegények voltak. És ő ezt nehezen viselte.
Mint a mókus…
Az úttörő vidám. Volt, valamikor. Épp annyira volt vidám, mint aki odafönt tanyázik, a fán: a mókus. Csak hát a nevelő szándékkal megírt szöveg – Mint a mókus fenn a fán, / Az úttörő oly vidám – csapdát is rejt, s a cinikus közbeszédben rögtön megjelent a gúnyszó, a buzgómócsing szinonimája: mintamókus…
A „Jézuskéve” emléke
Széles búzatábla aranylik. Idős gazda szemléli. Közelebb lép, kezébe vesz egy kalászt, kiperget pár szemet. Körmével kettéroppant néhányat. Ha látja, hogy kellően lisztes, adja a parancsot: aratáskezdet ekkor.
A ferde tengely
Szeles napok jártak mostanában mifelénk is; mint szinte mindenfelé az országban. De a heves zivatar elkerült bennünket, így persze a jég is, ami kevésbé szerencsés helyeken néhol akár dió nagyságú volt, s pusztított.
Váratlan jelenés
Mint egy szertelen tigriskölyök, négykézláb vágtat a kórház folyosóján egy lány. Gyorsasága valószerűtlen, nyomában két ápolónő, iparkodniuk kell, hogy utolérjék. Megtörténik. Nincs harag, inkább mosoly jár a meghökkentő produkcióért. A lányt az ágyába fektetik, megnyugtatják. Aztán mennek más teendőik után.
Az ipar arisztokratái
Öreg ház szülővárosomban, a Vörösház sarkával átellenben: itt, a Kossuth utca legelején élt valaha egy kivételes tudású mesterember, Forgó Mihály. Megbecsült polgár volt. Misztikus esztendőben, éppen két évszázad fordulópontján született, 1900-ban. Nyolcvanöt év adatott neki.
Hucek megjavult!
Két vödör és egy lapát találkozása a 9061. sz. raktárkezelővel – nagy gondolatok ihletője lehet! És a rejtélyes „9061. sz.” azonosítót viselő férfi nem okoz csalódást. A Dunai Vasmű Építője újság 1951. február 13-ai számában olvasom: „Két vödröt és egy lapátot találtam. Ezekkel a szavakkal állított be egy elvtárs a minap hozzám”. Így indítja Uj István raktárkezelő hosszú fejtegetését, amit a vödör- és lapátlelet érlelt meg benne.
CB 40 19, a csodaautó
Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.
Rangon aluli…
Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.
„Aranyláz” Újvárosban
1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.
Mozi, filmszakadásig
Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.