tárca
Az út végén
Északra tartunk. A végcél egy üzem, útitársam műszaki prezentációra készül. Cége extra minőségű szerkentyűit kínálja majd az eddig még ismeretlen vállalatvezetőnek. Mesél a szerkentyűről, értek, amit értek, az nem sok, a műszaki dolgokban nem vagyok járatos, de ő lelkesen magyaráz. Könnyű neki, gépészeti ismeretére támaszkodhat, amit az egyetemen szívott magába.
Hol vannak már a jampecek…
Réges-régi nyarak az ősidőkből: Újvárosban akkortájt, úgy hatvan-egynéhány évvel ezelőtt sehol egy össznépi buli, sehol egy Rockmaraton vagy valami hasonló. Hogy is lett volna, hiszen még rock se volt, nem? Na ugye!
A normalitás kockázatai
Apa, mit jelent az, hogy mezü? Az apa csodálkozva néz fiára. Kérdi, hol láttad ezt? Hát ott – bök egy cégtáblára a gyermek. A táblán felirat, egy üzem azonosítója. Üzem vagy mezű, kis tévedés, gondolja a szülő, sebaj, elsős a srác, majd belejön az olvasásba.
Bukjunk, Maris?
Juliska néni lebukott. Nem egészen úgy, mint a címbéli Maris, róla majd kicsit később, előtte essék szó a fölemlegetett Juliska néniről. Ő egykor sok érdekes történettel ajándékozott meg. Valamennyit úgy mesélte, mintha maga élte volna át.
Énlaka, emlék és magatartás
"A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”
Magyar foci, nyerőben
Na nem, ezt azért mégsem! Mit hülyéskedek én itt, amikor amúgy is van elég bajunk a harminckét fokos gatyarohasztó hőségben, és még az oroszországi vébé meccseinek gyötrelmeit is ki kell állnunk. Mármint a felismerést: hol vagyunk mi ettől! Hol vagyunk – nemcsak a tudástól –, hanem attól a tűztől, az utolsó vérig küzdéstől, amit a kiscsapatok mutatnak, s ami olykor kétségbe ejti a világverő nagyokat.
Egy ember szíve a szelencében
1735-ben járunk. Április hó utóján postakocsi igyekszik francia földön a kisváros, Grosbois felé. Megérkezik, a kamalduli szerzetesek kolostoránál megáll. Követek szállnak ki a kocsiból, egyikük kezében faládikó. A házfőnök elébük jön. Beinvitálja őket.
Cinkoffer-klón a misén
Állok a templom végiben, ott, ahol mindig is, soha nem ülök le, érdekes, rendre vannak itt, a hátsó traktusban is társaim, akik szintúgy nem leüldögélősek, de most ha akarnának se sikerülne. Szó szerint tömve az istenháza. Ezer gyerek bent, meg a szülők, tanárok.
Az özörényi ember bánata
Alvajárók: így hívták azt a lapályt, amely a hajdani Gömör vármegyében, a Rima-völgy határán terül el. Réges-rég, a XIII. században Tivald gömöri várkatona birtoka volt, s ott templom is állt. Az istenháza aztán földre térdepelt, elpusztult, már az emléke is porladóban.
Zúgó szélnek zendülése…
Ígéret hava. A régiek szavával ez – május. A hónap, amely leggyakrabban magába foglalja a „vándorünnepet”, pünkösdöt, a megújulás ígéretét. Azt, amikor – a népdal mondja – „Piros pünkösd napján mindenek újulnak”. És rá is fér ez a „mindenekre”. Ránk is. Meg az időjárásra.
… és hol vannak a birtokaitok?
Két hatvanasforma asszony közeledik az utcán. A nyitott ablakon át hallom: „És képzeld, semmije sincs, de könyve, az van, bőségesen. – Ne mondd! – De. És tudnád, hogy mennyi!” Gyermekkorom jut eszembe. Jószerével semmink se volt, de könyv igen. Tán nem „bőségesen”, de szellemi útravalóként éppen elegendő.
Nők a „kirakatban”
Turbacsnét keresem egy fotón. A szemem kigúvad, próbálkozom, hiába. Pedig a képaláírás szerint ott kell lennie. Az Intercisa Múzeum gyűjteményében a kép megvan, ezzel a kóddal regisztrálták: 594 sz. MTI Foto Főosztály felvétele, Ka 628/69. SZE. Ám aki a Dunapentelei Pártbizottság egyik 1951-es ülésén készült, megfakult fotográfián fölfedezni szeretné Turbacsnét, az csalódik.